Általános tudnivalók a kínai nyelvről



Általános tudnivalók a kínai nyelvről

Az alábbi, kicsit hosszabbra sikerült idézet forrása Salát Gergely: A régi Kína története (ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest, 2009) című kötetének 19–21. oldala.

Bár idézett mű nem nyelvészeti, hanem történeti értekezés, a kínai nyelv legfontosabb jellemvonásait és jellegzetességeit nagyon közérthetően és áttekinthetően taglalja – ezért indokolt ez a hosszabb idézet.

A könyvet természetesen teljes egészében ajánljuk elolvasásra, címével ellentétben Kína történetét egészen 1911-ig, a császári korszak végéig tárgyalja.

Idomulva a számítógépes képernyő támasztotta körülményekhez a könnyebb olvashatóság érdekében a részletet az eredetinél több bekezdésre tördeltük, és félkövér kiemelésekkel, valamint aláhúzásokkal láttuk el. A dőlt betűs szedés az eredeti mű sajátja, a betoldásokat „a szerk.” felirattal láttuk el és szögletes zárójelbe tettük.

Idézet következik:

A kínai nyelv fogalma

Kínai nyelvnek a Kína népességének több mint 90%-át kitevő han nemzetiség által beszélt nyelvet (hanyu 汉语) szokás nevezni. A hanyu azonban korántsem egységes nyelv, mind időben, mind térben óriási változatosságot mutat.

Az idők folyamán a kínai nyelv, különösen a beszélt nyelv sokat változott: a kétezer évvel ezelőtt, illetve a jelenleg beszélt nyelv között legalább akkora a különbség, mint a latin és a modem francia között.

Másrészt pedig egy adott időpillanatban is igen eltérő az ország különböző tájain élő han nemzetiségű emberek nyelve: egy pekingi és egy kantoni, ha mindkettő csak a saját „anyanyelvén" beszél, ugyanúgy nem érti meg egymást, mint egy francia és egy olasz.

Hogy mégis beszélhetünk egyáltalán kínai nyelvről, az a kínai írásnak köszönhető: ez időben is igen keveset változott (egy kétezer éves szöveg egy művelt kínai számára többé-kevésbé ma is érthető), térben pedig egységes, a kantoni ugyanazokat az írásjegyeket használja, mint a pekingi (bár a szóhasználatban és a szórendben itt is vannak különbségek).

A nyelv idő- és térbeli változatain kívül léteznek még más fajta változatok is: klasszikus kínai, hivatalnoknyelv, irodalmi nyelv stb.; ráadásul a beszélt nyelv – mint minden nyelvben – nagyban eltér az írott nyelvtől.

A nyelvjárások

Kínában ma hét nagyobb nyelvjárást különböztetnek meg. Ezek nem a szó európai értelmében vett nyelvjárások, hanem inkább önálló nyelvek, nagyjából akkora különbségek vannak köztük, mint az újlatin vagy a germán nyelvcsalád tagjai között.

Tehát a hét nyelvjárás valamelyikét beszélő kínai nem érti meg a másik hat valamelyikét beszélő kínait. A népesség mintegy 70%-a az ún. északi nyelvjárást (amit mandarinnak is neveznek) beszéli, és az ország hivatalos nyelve, a putonghua 普通话 is ezen alapul, ezért az északi nyelvjárást ismerőket Kína nagy részében megértik.

A hanok maradék 30%-a beszéli a hat másik nyelvjárás valamelyikét. A nyelvjárásokon belül vannak alnyelvjárások, ezek az adott nyelvjárásnak különböző, de egymás számára még érthető változatai. A történelem során valószínűleg mindig is léteztek nyelvjárások, az első nyelvjárási szótárt időszámításunk kezdete körül állították össze.

A „köznyelv”

A kínaiak és főleg a mindenkori kínai állam számára nagy problémát jelentett a kínai nyelv ilyen változatossága. A népnyelvet ugyan nem, de a birodalmi közigazgatásban dolgozó hivatalnokok nyelvét sikerült egységesíteni.

A kínai császárság hivatalnokai mindig a mindenkori főváros nyelvén alapuló hivatalos nyelvet beszélték. Mivel a főváros az utóbbi hét évszázadban csaknem folyamatosan Peking volt, a „hivatalnoknyelv”, vagyis a „mandarin”, lényegében megegyezett az északi nyelvjáráshoz tartozó pekingi alnyelvjárással.[1]


[1] [Mivel a szerző két alkalommal, némileg eltérő jelentéstartományban is használja a „mandarin” szót (először az északi nyelvjárással, másodszor a hivatalnoknyelvvel azonosítja), pontosítsuk használatát: ahogy azt fent olvashattuk, a kínai nyelvnek hét hivatalos nyelvjárása van (ezek mindegyike több alnyelvjárást magába foglaló halmaz), melyek közül az egyik csoport a (népesség mintegy 70%-a által beszélt) északi nyelvjárás, melynek egyik alnyelvjárása a pekingi, mely a hivatalnoknyelv vagy köznyelv alapját képezi, és ez utóbbit nevezik még mandarin kínainak is – a szerk.]

Nyelvrokonság

A kínai az ún. sino-tibeti nyelvcsaládba tartozik. A pontos kapcsolat a nyelvcsalád tagjai között még nincs feltárva, de az biztos, hogy a kínainak közeli nyelvrokonai nincsenek. A legközelebb a tibeti nyelv áll hozzá, s távoli kapcsolatban van a Burmában beszélt nyelvekkel.

A közhiedelemmel ellentétben sem a japán, sem a koreai, sem a vietnami nem rokona a kínai nyelvnek, bár a történelem folyamán mindhárom nyelvbe számos kínai jövevényszó került, illetve mindhárom országnak hosszabb-rövidebb ideig a kínai volt hivatalos írott nyelve.

A kínai nyelv jellegzetességei

A kínai legfontosabb jellemzője az egyszótagúság. A morfémák – a legkisebb, jelentéssel bíró nyelvi egységek – a szótagok. Ezek a szótagok már önmagukban is jelentenek valamit, elvenni belőlük, változtatni rajtuk nem lehet.

A szótagok fix, adott egységek, a kínai nyelv egésze belőlük építkezik. A klasszikus kínai nyelvben a szótagok lényegében szavak voltak, a mai beszélt nyelvben a szótagokból már sok összetett szót alkotnak. Az írásban egy írásjegy egy szótagnak felel meg.

A másik fontos jellemző a tonalitás: a kínaiban minden szónak ún. zenei hangsúlya (tónusa) van. Ugyanolyan hangalakú szó más dallammal kiejtve egészen mást jelent. A zenei hangsúlyok száma véges, a mai északi nyelvjárásban összesen négyfajta hangsúly van, a déli nyelvjárásokban ennél valamivel több.

A harmadik jellegzetesség az izolálás, „elszigetelés". Ez annyit tesz, hogy a szó(tag) fix és megváltoztathatatlan, minden helyzetben ugyanaz marad az ejtése és az írása: soha nem változik meg a szótő, és a szó végére sem kapcsolódhat toldalék.

Tehát a kínaiban nincs főnév-, melléknév-, igeragozás, nincs egyes és többes szám, nincsenek nemek, esetek stb. Azt, hogy egy szó a mondatban milyen funkciót tölt be, csak szövegkörnyezetéből állapíthatjuk meg, hiszen magán a szón nincs semmiféle toldalék, amiből következtethetnénk a szerepére.

A kínai írás

A kínai nyelv alapegysége a szótag, ennek megfelelően az írás is a szótagokhoz igazodik: a kínaiak nem hangokat írnak le betűkkel, hanem szótagokat írásjegyekkel.

Ha tehát kínai szöveget látunk, tudhatjuk, hogy abban minden egyes írásjegy egy-egy – jelentéssel bíró – szótagot jelöl. A legnagyobb, 1039-ben kiadott szótár 53 ezer írásjegyet tartalmaz, de a gyakorlatban csupán 3000-4000 írásjegyet használnak, egy művelt kínai sem ismer ennél többet.

Az első kínai írásos emlékek a Shang-kori (Kr. e. 16–11. sz.) jóslócsontok, az ezeken található ábrák egyértelműen a mai kínai írásjegyek elődjei.

A Kr. e. I. évezred I. feléből főleg bronzedényekre vésett vagy öntött feliratok maradtak ránk. Az évezred második felében vékony bambusz- és falapokra, illetve selyemre írtak.

A papírt Kr. u. 100 körül találták fel, s ez az olcsó és nagy mennyiségben előállítható íráshordozó néhány évtizeden belül egyeduralkodóvá vált.

A könyvnyomtatást a 9. században találták fel, ettől fogva a fontosabb könyveket nyomtatva adták ki, magas példányszámban. A szövegeket hagyományosan – egészen a 20. századig – függőlegesen, fentről lefelé írták, s a sorok jobbról balra követték egymást. Ilyen szedéssel még ma is találkozhatunk.

A legősibb, legegyszerűbb írásjegyek piktogramok voltak: erősen stilizálva egyszerűen lerajzolták a leírni kívánt dolgot (pl nap: 日 ri; hold: 月 yue; ember: 人 ren; fa: 木 mu).

Az írásjegyek második csoportjába a fogalmi ábrák (ideogrammák) tartoznak, ezek lerajzolhatatlan fogalmakat ábrázolnak a vonások egymáshoz való viszonyának segítségével (pl. fel: 上 shang; le: 下 xia; három: 三 san).

A harmadik kategóriát a logikai összetételek alkotják, amelyek kettő vagy több egyszerű írásjegy kombinálásával keletkeztek. Ezeknek a jelentése kikövetkeztethető az őket alkotó írásjegyekből.

Például a dong 東 („kelet") írásjegy egy fa (木) mögött felkelő napot (日) ábrázol; a ming 明 („fényes") írásjegyet egy nap (日) és egy hold (月) alkotja;[1] a lin 林 („liget") kettő, a sen 森 („erdő") pedig három fából (木) áll.


[1] [Egy másik szószármaztatás szerint a ming 明 bal oldali összetevője nem a nap (ri 日), hanem a szem (mu 目), így az írásjegy jelentése az, hogy a hold szemmel látható, azaz fényes. Megjegyezzük, hogy ha a bal oldali összetevője tényleg a szem, akkor az akár az írásjegy kiejtését adó elemként is értelmezhető lenne, miszerint a ming kiejtés eleje őrizné a hangtani összetevő mu kiejtését – így az írásjegy a következő csoportba, a fonogrammák közé tartozna. Erre azonban szakirodalmi utalást egyelőre nem találtunk – a szerk.]

A negyedik, legnagyobb csoportot, amelybe a létező írásjegyek 97%-a, a gyakorlatban használt írásjegyek 80-90%-a tartozik, a fogalomkulcs + fonetikai elem felépítésű írásjegyek (fonogrammák) alkotják.

Ezek általában két részből állnak. Az egyik rész, a fogalomkulcs egy egyszerű írásjegy, amely megadja, hogy milyen fogalomkörbe tartozik az adott írásjegy. Például a „fa” (木) fogalomkulcsot tartalmazó írásjegyek általában valamilyen fával kapcsolatos dolgot jelölnek. Például: 李 li („szilva”), 松 song („fenyő”), 板 ban („deszka"), 果 guo („gyümölcs, eredmény”), 柳 liu („fűzfa").

A másik rész, a fonetikai elem az írásjegy hozzávetőleges olvasatát adja meg a kínaiul tudók számára. Például a 青 qing („kékeszöld") írásjegy fonetikai elemként azt jelöli, hogy nagyjából hogy kell kiejteni az adott írásjegyet: 晴 qing („napos időjárás"), 清 qing („tiszta"), 情 qing („érzés"), 請 qing („kér"), 靖 jing („béke"), 睛 jing („szem").

A klasszikus kínai nyelv

A klasszikus kínai nyelv (guwen 古文, gudian hanyu 古典漢語, wenyan 文言) a kínai nyelvnek az az írott változata, amelyen a Tavaszok és őszök korszak végétől a Han-kor végéig (Kr. e. 5. sz.–Kr. u. 3. sz.) keletkezett művek létrejöttek.

Ezen a nyelven írták például a nagy konfuciánus klasszikusokat és a taoista alapműveket. A klasszikus nyelv létrejövetelekor a beszélt és az írott nyelv között valószínűleg nem volt túl nagy különbség.

Később azonban a beszélt nyelv rengeteget változott, míg a hagyománytisztelő kínaiak a régi nagy bölcsek által használt nyelven nem akartak változtatni, s továbbra is klasszikus nyelven írtak. Így aztán a beszélt és az írott nyelv egyre távolodott egymástól.

A klasszikus nyelv egészen a császárság bukásáig, 1911-ig Kína hivatalos írott nyelve maradt, s a két-két és fél évezred alatt – legalábbis a beszélt nyelvhez képest – igen keveset változott. Szerepe hasonlított a latinéhoz a középkori Európában.

Nagyjából Song-kortól (960–1279) létrejött a kínai írásbeliség kettőssége: a hivatalos iratokat, leveleket, filozófiai értekezéseket, s mindent, ami „komolynak” számított, klasszikus nyelven írtak; de emellett megjelent és egyre nagyobb tért nyert a baihua 白话 („tiszta beszéd") néven ismert köznyelvet használó irodalom. A baihuában főleg színdarabokat és regényeket írtak.

Az 1910-es évektől elindult a baihua-mozgalom: ez azt akarta elérni, hogy az oktatás és a szépirodalom nyelvévé a klasszikus helyett a köznyelv váljék. Az 1920-as évektől kezdve az írók szinte kizárólag baihuában írtak, s az 1949-es kommunista hatalomátvétel után a klasszikus kínai használata teljesen háttérbe szorult.

Az 1911 előtti történeti források csaknem mindegyike klasszikus kínai nyelven íródott, így a kínai történelem kutatásához nélkülözhetetlen a klasszikus nyelv ismerete.

 

-------------------------------------
Feliratkozás

Amennyiben időben szeretne értesülni a további bejegyzések megjelenéséről, valamint a kizárólag feliratkozott olvasóink számára közzétett tartalmakról, iratkozzon fel értesítőlistánkra a jobb felső sarokban látható mező segítségével. Az e-mail címek kezelésére vonatkozó irányelveinkről a „Hivatalos” menüpont „Hírlevél-feliratkozás” alpontjánál tájékozódhat.

Hivatkozás

Amennyiben felhasználná a bejegyzésben olvasottakat, kérjük forduljon az eredeti műhöz: Salát Gergely: A régi Kína története (ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest, 2009).

Ha megosztaná ezt az oldalt, kérjük a következőképpen tüntesse fel az oldal url címét és a megtekintés dátumát:

Forrás: http://www.aranyelixir.hu/content/altalanos-tudnivalok-kinai-nyelvrol (2014. 01. 27.).

Ha az url cím túl hosszú és a végét három pont jelöli, másolja ki a böngésző címsorából. Minden, az aranyelixir.hu oldalon közzétett tartalmat szerzői jog véd, aminek részleteiről a „Hivatalos” menüpont „Szerzői jogi nyilatkozat” alpontjánál tájékozódhat.

Hozzászólások

Ossza meg véleményét és szóljon hozzá, idevágó irányelveinkről a „Hivatalos” menüpont „Hozzászólások” alpontjánál tájékozódhat. Röviden, egy hozzászólás legyen:

  • valós névvel ellátott,
  • témához kapcsolódó,
  • tárgyilagos,
  • barátságos hangnemben megfogalmazott,
  • tartsa tiszteletben mások személyét, véleményét, nézeteit.

Javítási javaslatok

Helyesírási hibát észlelt? Tájékoztasson minket egy hozzászólás formájában. Annyit azonban kérünk, hogy javaslatát támassza alá A magyar helyesírás szabályai vagy az Osiris Helyesírás vonatkozó oldalszámának megadásával. Internetes hivatkozásokat, az MTA által üzemeltett helyesírásban tanácsot adó oldalakon kívül, sajnos nem tudunk figyelembe venni.

Új hozzászólás

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • Email addresses will be obfuscated in the page source to reduce the chances of being harvested by spammers.
  • Email addresses will be obfuscated in the page source to reduce the chances of being harvested by spammers.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

Filtered HTML

  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.